Jól ismertem Rózsa Florest!

Aki háborúba megy, azt nagy eséllyel megölik. Aki háborúba jár, azt megölik. Vagy a harcmezőn vagy pihenőidőben alsógatyában a lövészárokban. Mindegy. Mindkét helyszín ugyanannak a háborúnak a tartozéka. Árulás, összeesküvés, háttéralku? Ez is mindegy. Mindegy a halottnak és az élőknek is.

Eduardo Rózsa Flores pont olyan háborús halott, mint a többi százmillió.
Látom a híradásokat és a cikkek sokaságát, a véleményözönt. Valamiféle mítosz kezd kialakulni, pedig dehogyis van erre szükség.

Személyes élményemmel kezdem. Valamikor, majdnem három évtizede talán éppen olyasmikről beszélgethettünk, hogy hősök meg népek szabadságharca. Sőt, egészen biztosan ez volt a téma, hiszen nála mindig ez volt. Vele csak erősen átpolitizált beszélgetés volt elképzelhető mégpedig fanatizmussal átitatott háborús-menekülős-ellentámadós fűszerezéssel. Ekkor még az ultrabalos korszakát élte igen intenzíven. Che Gevara volt az isten és a proletár-internacionalizmus legfőbb árulóira lehetett lődözni a darts-nyilakat eurokommunista ikonokkal telepakolt, engem mégis inkább szovjet pártkongresszusra emlékeztető szobájának falán. És a hősök állandóan napirenden voltak, nagyon hős akart lenni akkoriban.

Máig nem értem, mitől hős az a katona, aki éppen szolgálatban van, amikor mondjuk orvul lelövik. Ha semmi akció, semmi önfeláldozás, akkor ez egy gyilkosság, a katona egy mezei áldozat, a hőssé nyilvánítás pedig csak egy eszköz az életben maradtak fiús-háborús romantikájának kielégítésére. Valami ilyesmit hoztam szóba akkor is: mitől hős valaki csak azért, mert halála pillanatában mondjuk a magyar rendőrség egyenruhájához tartozó szürke zoknit visel éppen?

Ekkor fogott fegyvert a halántékomhoz. Valami pisztolyfélét. Érdekes érzés, semmivel össze nem hasonlítható. Komoly volt a jelenet és ő élvezte a helyzetet. Az ember ezt ilyenkor tudja-látja. Aztán valahogyan nem voltam hajlandó az általa elképzelt jelenetsort produkálni. Fatalista vagyok. Megkönnyebbülést persze éreztem az intermezzo végén, ő azonban szintén kellemetlen élménnyel gyarapodott. Hogyan is foghatta volna fel másként a történteket, mint hogy legyőzetett. Megpróbálta viccel elütni a dolgot meg hogy csak játszásiból meg nem gondolta ő ezt ám komolyan. De valami nagyon fájt neki és ez kiült az arcára. Vagy az, hogy átlépett egy határt vagy az, amit ő úgy hívott, vereség. Néha ezen elgondolkodom.

Az eset óta lőtávolon kívülről kísértem a pályafutását. Nem kutatva soha utána, éppen csak odafigyelve arra, amit a szél hozott felém belőle.

És ez nem sok. A mennyiséggel nem volt baj, de mintha soha nem jutott volna egyről a kettőre. Mint szorosabb ismeretségünk néhány szűk esztendejében, a későbbiekben is egyfajta helyben forradalmaskodást érzékeltem.

Egy gondolkodó ember igyekszik megfogalmazni legalább önmagának saját magát. Akár erőltetetten is, de kerekké tesszük magunkban a dolgot, hogy legyen némi komfortérzetünk. Ezt a fanatikus lendületét látva magától értetődőek voltak a felvetéseim, de a „tulajdonképpen mit akarsz te elérni?” jellegű kérdéseimre rendszeresen érkező dühös arrogancia azt sugallta, ezt ő így huszonegynéhány évesen maga sem tudja. Mindössze egyszer sikerült konkrétumot kicsalnom belőle, ezt azonban üvöltötte: „Igen, hős akarok lenni!”

Gyakori ideológia-váltásait – habár ebben semmi kivetnivalót nem találok – kételkedve fogadtam. Valahogyan nem értek benne körbe az egyébként tartalmas gondolatok. Semmi nem volt kerek egész, amit csinált. Ezt éreztem mindig vele kapcsolatban és ez az érzésem az életének tőlem távol eső és jóval nagyobbik részéből érkező hírek hallattán csak erősödött. Így hát nem is értettem őt. Ez egy ideig zavart. Egészen addig, amíg arra a következtetésre nem jutottam, hogy valójában ő sem érti saját magát és arra, hogy ez az ember menekül.

Mintha állandóan előremenekült volna. Valami elől. Harcok, forradalmak, ideológiák a menekülés állomásai. Egy-egy súlyosabb ellentmondásán-következetlenségén rajtakapni sem volt idő, hiszen ő addigra már egy új fronton szolgált.

Mintha kamaszkor eleji mozi élmény vésődött volna követendő példaként az agyába: a jelenet persze harcmezei, a főszereplő pedig – izmos combján feszül a katonanadrág, dús hajtincse előbukik a sapka alól – hősies cselekedeteivel katartikus élményben részesíti a hetedik sorban ülő, tágra nyílt szemű ifjú hősjelöltet.

Talán az ezt megelőző napon történhetett valami kellemetlen, valami elfojtandó, felszínre nem kívánatos, amire gyógyír volt és menekülési útvonalat kínált a másnapi film. Ilyesmi történhetett vagy ehhez hasonló.

A tervet talán teljesítette. Háborús korszakában bizonyára vitt véghez olyan cselekedetet, amit hősiesnek szokás nevezni. Átérzem a barátok, szeretők, megsegítettek keserűségét és megpróbálom a közös ifjúkori együttlétekből csak a kellemes emlékűeket megőrizni.

De! Legyen ő ugyanolyan halott, mint az összes többi, mint amilyen mibelőlünk is lesz! Szeressük igazságosságát, intelligenciáját, de példaként ne állítsuk őt!

/Wesselényi Tamás Zoltán/