Szívembe zárt sziget

Az arab megszállók által „Isten kikötőjének” elnevezett Marsalában látszólag csendesebben élnek a helybéliek. Ebben a kisvárosban vonult be 1860-ban Garibaldi a szicíliai vörösingesek élén, hogy felszabadítsa a szigetet, majd Itália egyesítésére induljon. Innen datálható a nagy olasz egység megteremtése. De megsúgom, hogy a szigetlakókat mindez nem tölti el különösebb örömmel: ők nem olasznak, hanem szicíliainak vallják magukat.

Nem akartam senkivel hajba kapni, ezért egy barberia, vagyis fodrászat felé vettem az irányt. Nem vágytam én másra, csak egy beszárításra, de „befürödtem”, ugyanis nem vállaltak el, mert ide bizony csak férfiak tehetik be a lábukat. Csupán a marsalai vendégszeretnek tudható be, hogy egyáltalán pár percig bent tartózkodhattam. Hiába, az igazi szicíliai férfifodrász mindennek a tudója: ő tud mindent az életről, a halálról és a csodákról.

Hát én nem tudok különösebben sokat ezekről a dolgokról, annyi biztos. De Marsala külvárosában, Montaltó úr „bulijában” mind az életből, mind a csodákból kaptam bőven. Signor Montalto afféle show-man, Szicília Chaplinje: a muzsikus Ninóval képesek bárkiből előhozni a mulatósabbik énjét. Alig kaptam észbe, már táncba is vitt engem a házigazda. Biztos megérezte, hogy a boogie a lábamban van. Nem telt bele sok idő, és végérvényesen elszabadultak az indulatok: Montalto úr vezényelt, a székek feldőltek, és néhány percre mindenki Pavarottinak érezte magát.

Marsalához közel egy égbe törő sziklaszirtre lettünk figyelmesek. Erice városa tekintélyt parancsolóan hirdeti dicső múltját: azokat az időket, amikor a város papnői a szent prostitúció nevében maradásra bírták az összes tengerészt, aki erre találta kormányozni hajója orrát. Szicíliai legszebbjeiként tartották számon az ericei papnőket: a vad napsütésre nem is engedték őket, hogy hófehér maradhasson a bőrük, valamint tejjel és mézzel kenegették azt. De ma már nem olyan nagy a sürgés-forgás, mint anno, mikor a szerelemre éhes hajóskapitányok egymásnak adták a templom kilincsét. Igazi szellemváros, alig vannak emberek az utcán, de ha vannak is, azok csak férfiak.

Palermo egyik legizgalmasabb kerülete – és ehhez kétség sem férhet – a Vucciria. A messze földön híres piac egy hatalmas hangyabolyra emlékeztethet minket, ahol egyetlen pillanatra sem áll meg az élet! A palermóiak nem mondanak semmire „nem”-et, képtelenek arra, hogy kiejtsék a szájukon azt a szót, hogy soha, inkább azt mondják, hogy: „Majd ha a Vucceria piacán felszárad a kő.” Ám az soha nem szárad fel.A város legnagyobb és leglármásabb kereskedő-negyedében az ócskaságoktól a finomságokig minden kapható. De tényleg minden! A palermóiak kedvence a Vucceria piacon sütött marhabél, amelyet szinte szénné égetnek és citrommal locsolnak meg. Állítólag marha jó, mint ahogy a lép is, amelyet egyszerűen péksüteményre tesznek. Engem is „lépre csaltak”: már a kezemben is volt egy jókora lép-szendvics. Tudják, imádom a húsokat, de a lép, hogy is mondjam: ami sok, az sokk. Mégsem voltam képes visszautasítani. Mint ahogy a marhapofát sem, amivel a piac legmenőbb kocsmájában kínáltak meg.

Másnap Cefaluba vettük az irányt. A 300 méteres szikla alatt elterülő ősi település az egyik legnépszerűbb üdülőhely a szigeten. Normann katedrálisára legalább annyira büszke, mint többszáz éves mosójára, amely már a XII. században is arra szolgált, hogy a cefauli asszonyoknak legyen hol társasági életet élni: a férfiak halásztak és a kocsmába mentek, a nők pedig ide a mosóba, hogy megbeszéljék az ügyes-bajos dolgaikat. De ez ma sincs nagyon másként. A feleségek jobbára otthon tartózkodhatnak, gondosan eltakart balkonok mögött, hogy még véletlenül se lehessen a szoknyájuk alá látni. Közép-európai fülnek talán furcsa lehet, ahogy errefelé a nő szerepéről gondolkodnak. De van az éremnek egy másik oldala is: bár kulcsra zárt ajtók mögött őrzik az asszonyt, de kulcsfontosságú a családban.

Szicília fővárosa, Palermo egészen különös módon hatott az érzékszerveimre. Szerettem az illatát, odavoltam a dallamos nyelvjárásért, amit itt beszélnek, de az, amit láttam, mindennél izgalmasabb volt. Palermo hihetetlen építészeti sokszínűségét jelzi, hogy két, egymás tőszomszédságában álló templom más-más stílusban épült – bármilyen hihetetlen: ugyanabban a században. Bizony, a barokk és a bizánci stílusú templomot egyaránt a XII. században emelték. De a számos hódítónak köszönhetően nincs stílusirányzat, ami ne hagyott volna nyomot a város épületein.

A maga nemében páratlan, izgalmas és egzotikus város egyetlen hely miatt szégyenkezhet. És ez a Piazza Pretoria. A „Szégyen terének” sztorija úgy szól, hogy valaha egy firenzei művész gyönyörű szobrokat alkotott, amelyeket végül csak a palermói szenátus volt hajlandó megvenni, ám nem tudták, hogy ezek a szobrok egytől-egyig meztelenek. Amikor kiállították őket a téren, a palermóiak megcsonkították azokat, és el is nevezték azonnal „Szégyen terének”. A meglehetősen szigorú erkölcsökkel bíró Palermóban ugyanis szinte ismeretlen fogalom volt a meztelenkedés.

Azután egyszer csak ott állt előttem a Palermoi Operaház, teljes valójában. Itt minden turista megáll, és jó darabig elüldögél. Egyrészt káprázatosan szép, másrészt a Keresztapa-trilógia miatt egy csapásra világhírűvé vált. Itt forgatták a Keresztapa 3. részének azon jelenetét, amikor Al Pacino elveszíti szeretett lányát, akit egyébként a rendező, Francis Ford Coppola lánya alakított. Ez az egyik kedvenc jelenetem a filmtörténetben, de azt hiszem, sokan így vannak ezzel.

Tudják, én ekkor azt hittem, hogy ez a végtelenül kedves nép már nem tud újabb meglepetést okozni. De tévedtem. Utolsó esténken szerettünk volna Sanyival, az opertőrrel venni néhány antik csecsebecsét, ezért ellátogattunk Palermo régiségpiacára. Késő volt. Már szinte mindenki zárva volt. Kivéve egy árust. Megvizsgáltuk a régi varrógépet, az ósdi kávéfőzőt, de én valahogy csak a zenegépek felé kacsingattam. És ekkor valami olyan történt, amit míg élek, nem felejtek el.A palermói régiség-bazársoron úgy mennek a dolgok, hogyha nem működnek a zenegépek, az igazi régi zenegépek az ’50-es, ’60-as évekből, akkor megoldja a tulajdonos, és egyből énekel nekünk: Suri-suri, por favore! Aztán újra úrrá lett rajtam a Keresztapa-rajongásom, és újabb dalt kértem. És –természetesen – meg is kaptam. Enzo papa roppant udvariasan kikerülte az a választ azzal, hogy mikor megkérdeztem, mennyi valóságalapja van a Keresztapa-filmnek, ő csak elegánsan elénekelte a dalt, elhárította inkább a választ. Búcsúzáskor persze meg kellett ígérnem, hogy amikor visszatérek tavasszal, feltétlen betérek újra hozzájuk. A világért sem hagynám ki!

Nos, úgy áll a mérleg, hogy rosszul, legalábbis alattam: híztam mintegy 3 kilót és talán örökre berekedt a torkom a sok ordibálástól, de imádtam minden pillanatát. A szicíliai életérzésről többet az év utolsó előtti napján, december 30-án tudhatnak meg. Ha tehetik, utazzanak ezen a héten is MeneTrend szerinti járatunkkal!