Siker, pénz, csillogás

Siker, pénz, csillogás: röviden ennyivel lehetne összefoglalni Milánó lényegét. Megérkeztünk a nyüzsgő metropoliszba, a divat fővárosába! A legszégyellősebb dóm, és kávé, amiben még a kanál is megáll. Como a város, ahol George Clooney malaceledelt vesz, Monza, ahol csak a motor bőg. A divatban sem ismernek tréfát az itteniek: csillagászati árak, avagy a divatőrültek esete a kifutóval.

Töredelmesen bevallom, kezdetben csöppet sem kápráztatott el ez a város. A reptérről befelé jövet meghökkentően sok szürke, semmitmondó épület fogadott. Kétségtelen, hogy a bankvilág, az ipar és a divat központjának számító Milánó inkább sikeres, mint vonzó város. Azután találkoztunk Laurával, az idegenvezetőnkkel, aki szeretett volna büszkélkedni a Központi Állomás gigantikus méreteivel, ám kifogástalan olasz tudása ellenére sem tudott szót érteni a hatóságokkal. Az történt, hogy a közterületnek számító állomás árkádsorán egyszerűen nem engedtek forgatnia a “rend őrei”. A milánóiaknál – esküszöm - nincsenek körülményesebbek a világon.

A következő hideg zuhany akkor ért, mikor régi álmomat próbáltam beteljesíteni. Mint minden turista első útja, az enyém is a Milánói Dómhoz vezetett. Rohantam, rohantam fel a metróból lóhalálában, hogy lássam végre a csodát. Erre mi fogadott? Két és fél éve fel van állványozva, mert restaurálják. Nagyjából húsz éve szünet nélkül szépítgetik. Ám ez nagyon is dicséretes: a világ egyik legnagyobb gótikus katedrálisa még így, elkendőzött homlokzatával is elkápráztat mindenkit.

Tudják, én Milánóig abban a tudatban éltem, hogy az itáliaiak alapvetően kedélyesek. De itt, ebben a zakatoló metropoliszban valamiféle komorságot véltem felfedezni az emberek arcán. Tény, hogy az olasz ipar fellegvárára sokkal inkább a kézzelfogható valóság, mint az álmodozás a jellemző. Milánó “mindig rohan, meg nem áll”. És hogy hol pezseg az élet Milánóban? Hát a Gallerián!

A Dóm tőszomszédságában lévő pompás bevásárlóárkád építését 150 évvel ezelőtt Giuseppe Mengoni tervei alapján kezdték építeni. A tervező egy évvel az átadás előtt leesett az állványról, és halálra zúzta magát. A tragikus kezdet ellenére Milánó legelegánsabb üzletei és éttermei mind itt, a II. Vittorio Emanuele Gallerián nyíltak meg. “Milánó Szalonja” – ahogy a helyiek nevezik, elképesztő átmenő forgalmat bonyolít egyetlen nap alatt. A Galleria árkádsora alatt mindig milliónyi ember található: turisták, helyiek, milánóiak járkálnak föl-alá, de aki megnyugodni szeretne, az betér az egyik legdrágább és legelegánsabb kávézóba, ami itt található az árkádsor alatt.

Itt lehet kapni azt az “espesso” nevű kávéfajtát, amiről azt tartják, hogy szinte “ihatatlan”, merthogy ehető. Meg is mutatják nekünk ezt a speciális kávéfajtát, amiben – állítólag – megáll a kanál, olyan krémszerű, hogy ki sem esik a pohárból. A különös halmazállapotú kávémmal feljöttem a galériára, és közben megtudtam, hogy Verdi és Toscanini a Scalából hazamenet mindig betértek ide egy-egy kávéra. Vajon ilyen „kemény” kávéra? Még jó fél óráig kavargattam a titkos eljárással készült kávémat, miközben elnéztem a városiakat, akiknek még egy kávéra sem futja az idejükből, annyira loholnak.

Milánó tagadhatatlanul megalomán. Az ősidők óta fontos kereskedelmi központ mindig is tudatában volt saját fontosságának, amit igyekezett külsőségekben is alátámasztani, méghozzá átlagon felüli méretekkel. A Castello Sforceskónál vagyunk, Milánó második legfontosabb szimbólumánál, a Dóm után természetesen. Francesco Sforza az 1400-as években építette – ő volt Milánó ura – és arra hivatott minden, amit itt látnak, hogy megmutassa Milánó nagyságát, nagyszerűségét! Milánó képtelen kicsiben gondolkodni. Mindenből a leghatalmasabb kell neki: a legtöbb tornyot számláló dóm, a legnagyobb kupola és – természetesen – a legmagasabb futballstadion is. Íme a San Siro Stadion, amelyet a milánóiak nagy része nagy becsben tart, merthogy egész Milánó komoly futballrajongó: itt mindenki vagy az Internek, vagy a Milannak szurkol, és bizony élet-halál kérdések dőlnek el a pályán.

Idegenvezetőnkkel betértünk a sarki Stadion Kocsmába, ahol én naivul megkérdeztem az első futball-élharcost, akibe belebotlottam: mi az, amire képes lenne a csapatáért. “Nem létezik olyan, amire ne lennék képes értük! Még a csillagokat is lehoznám az égről, ha kell!” És képzeljék, ha valaki Interes családba született, soha nem állhat át a Milánósokhoz. Ebben az esetben mély megvetésnek tenné ki magát, és örökre kiközösítené a társadalom. “Mindent lehet változtatni Olaszországban: a politikai ötleteket, a hajszínt, mindent, de a focicsapatot nem, az túl fontos az olaszoknak.”

A La Scala néven világhírűvé vált neoklasszikus színházépület magától értetődően kihagyhatatlan, ha Lombardia fellegvárába érkezünk. A sokáig Európa legnagyobb színpadával büszkélkedő Scala szemfényvesztő megoldásokat rejt legbelül. Sajnos, mi ebből nem sokat láthattunk! Minden operaénekesnek az a vágya, hogy életében legalább egyszer felléphessen a Scalában. Nekünk csupán annyi volt a vágyunk, hogy bejuthassunk, ami nem sikerült, mint ahogy az sem, hogy a Színháztörténeti Múzeumot megnézzük, merthogy sztrájkolnak jelenleg.

Azt beszélik, hogy Milánóban sem feltétlenül a belvárosban kell kutakodnunk, ha egy jó éttermet keresünk. Mi a külvárosba mentünk, hogy megnézzük, hogyan készülnek az igazi milánói étkek. Én persze mindenkinek, akivel itt tartózkodásom alatt összefutottam, a milánói makarónit szajkóztam. De úgy higgyék el, hogy ők erről a tésztaféléről nem is nagyon hallottak. A risotto alla milaneséről ellenben mindent tudnak! Ez a milánóiak büszkesége: a sáfrányos rizs. Remek rizottót készítenek belőle! A húslével és sáfránnyal főzött rizshez alig kell egy kevés olívaolaj és hagyma. Ám a “sava-borsát” a speciális fűszerek adják meg. A világhírű Milánói borda titkába pedig Andrea avatott be: “A város talán leghíresebb étele a milánói borda, amit igyekszünk minél nagyobbra klopfolni, míg végül olyan hatalmas nem lesz, mint egy elefánt füle! Mi készítjük a legeslegnagyobb rántott bordát!”

Lombardiában töltött harmadik napomon Milánótól északra, a Comói-tóhoz utaztam. Meg kell mondjam: ez az egyik legromantikusabb természeti jelenség, amit valaha láttam. Legtöbben hajókázni, pihenni vagy – mint tucatnyi művész – ihletet meríteni jönnek ide. Pedig itt is kezd kissé gyorsulni az élet. Ha részt vesznek egy, a Comói-tavon tett körutazáson, ne számítsanak arra, hogy szépen, nyugodtan haladnak majd városról-városra! Itt aztán úgy repeszt a hajó, mint a szélvész! E különös formájú, villacsontra emlékeztető hosszú tó igazi divat-üdülőhellyé vált az elmúlt évtizedekben. A Comói-tó környékét számtalan híresség választja lakhelyéül. Sokan persze nem fedik fel a kilétüket, de George Clooney-ról mindenki tudja, hogy itt lakik Lailgóban. A szerencsésebbek még láthatják is néhányszor Como belvárosában George-ot, amint éppen malaceledelt vesz.

Comóról hazamenet betértünk a ma már Milánó peremvárosának számító Monzába, ami leginkább a Forma 1-es versenypályának köszönheti ismertségét. Ha nem is volt olyan szerencsénk, hogy Baricchello edzését lássuk a pályán, azért még nagyon jól szórakoztunk: az amatőr gyorsmotorosok bemutatóján senki sem bőgött, csak a motorok. Nem érdeklődtem különösképpen a versenymotorozás iránt, de az embernek szinte borsózik a háta attól, ami odabent folyik: igazi cirkusz két keréken!

Lombardia tartomány fővárosában valamivel több, mint másfél millióan élnek. Hivatalos nyelv az olasz, ám szinte mindenki ért és beszél angolul. Éghajlata kontinentális, az Alpok közelsége miatt párás Milánó levegője, és az eső sem ritka errefelé.

Az olaszok híresek arról, hogy roppantmód adnak a megjelenésükre. Milánó lakosaira ez többszörösen is igaz. Itt senki sem sértődik meg azon, ha valaki azt a mondatot szegezi neki, hogy: “Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy!”. A fia Monte Napoleone és mellékutcáinak csillagászati árai sem riasztják vissza a divatőrülteket egy kiadós shoppingolástól. Itt az eladók, hogy úgy mondjam, feketén-fehéren látják a dolgokat: vagy van pénzed, vagy nincs. A fényes milánói divatházak utcájában vagyunk, ahová csak a leggazdagabbak tehetik be a lábukat: itt ugyanis nem szolgálnak ki mindenkit: a legnagyobb tervezők legnagyobb üzletei találhatók egymás mellett.

Ha az eladók látják valakin, hogy valójában nem komoly vásárló, akkor nem is nagyon szolgálják ki. A legtöbb divatház borzasztó büszke azokra a híres emberekre, akik már egyszer vásároltak, tehát pl. jól látható Whitney Houston, Celine Dion vagy éppen Richard Gere arcképe, akik mind betértek már egyszer ebbe az üzletbe. Milánóban valóban a divat az úr. Mindennek az alfája és omegája. Még a szerelemé is. Három trendi srácnál afelől érdeklődtem, számít-e az udvarlásnál, hogy divatos legyen a másik. “Naná, az a legfontosabb: ha nem trendi a csaj, nálam sem az! A fiúk megmondták, hogy nem vagyok éppen nagyon trendi most, mert szűk farmerban és magas sarkú cipőben kellene lennem. Tény, hogy mostanság minden milánóin farmert, bőrcsizmát és – lehetőleg – fekete dzsekit visel. Amennyiben igazán menőnek szeretnénk számítani

Milánóban, nem elég csupán a legújabb divat szerint öltözni, hanem sikkes helyekre is kell járni. Olaszország talán legkozmopolitább városában a fiatalok most Jégbárokban múlatják az időt. Mi természetesen csak akkor ugorhattunk be, mikor zárva volt a nagyközönség előtt. Nem kevesebb, mint -6 fok van, farkasordító hideg, fogcsikorgató hideg. Fokozzam még? Mikor megláttam Leonardo Da Vinci Utolsó vacsorájának fagyott-interpretációját, magam is jéggé dermedtem. Azért ez nagyon bizarr! Mind-mind, amit itt látnak, nem milánói jég ám, hanem a Torne-folyóról hozták, egyenesen Svédországból. Mit lehet itt csinálni igazából? Táncolni?

Első napomon történt csalódásom gondolata nem hagyott nyugodni – történetesen az, amikor lepedőbe burkolva láttam meg a Dómot. Vissza is tértem, hiszen tudtam: a katedrális odabent még nagyobb gyönyörűséget tartogat számomra. Így is történt. Az, amit a Milánói Dómban lát az ember, egyszerűen leírhatatlan és mindent felülmúl! A Dóm talán legkáprázatosabb része – 135 tornyával, s rengeteg szobrával – az egyedülálló tető, amihez egy szakaszon lifttel is közelebb kerülhetünk. De ez még csak a kezdet! Egy egészen új élménnyel lettem gazdagabb így, hogy feljöttem a Dóm tetejére, ugyanis ez a nyüzsgő, kissé őrült metropolis egy új arcát fedi fel előttünk, innen fentről, ebből a perspektívából. Odalent Milánó zakatol, eszeveszett tempóban rohan valahová, mint mindig. Idefent mindebből egy megnyugtató morajlás érzékelhető.

A pénz, a divat és a galambok városától búcsúzunk! Milánót engedjük tovább rohanni, pörögni! De jövő héten is lesz MeneTrend, akkor már Feri várja önöket! Ciao Budapest!